Cini egér viszontagságos napja
Cini ezen a napon fürgén pattant ki az ágyból. Reggeli után úgy döntött, megmossa kedvenc babája haját. De amikor a szárításra került a sor – uramfia!-, a baba szép hullámos fürtjei egymás után hullottak az ölébe. Cininek már nem volt kedve tovább játszani a megkopaszodott babával. Gondolt egyet, és lerajzolta a kishúgát, Cilit. Amikor a kép elkészült, büszkén mutatta meg a mamájának.
- Nahát, igazán gyönyörű elefántot rajzoltál szívem – dicsérte meg az édesanyja.
Cini ettől végképp elkedvetlenedett.
- Hát ma semmi sem sikerül? – gondolta keserűen.
Elhatározta, sétál egyet a környéken, abból nem sülhet ki semmi rossz.
A legelőn Karlottával, a falu legkedvesebb tehenével találkozott.
- Szervusz, Karlotta! Hogy vagy ma reggel? – szólította meg udvariasan.
- Ne is kérdezd! – búsult a tehénke. – Tegnap a fűben hemperegtem, és belement egy tüske a hátamba. Bárhogy igyekszem, sehogy sem sikerül kipiszkálnom.
Megpróbálhatom? – ajánlkozott Cini, és máris Karlotta hátán termett.
Apró körmeivel hamar kiügyeskedte a makacs tüskét, és áthajította a kerítésen.
Barátja boldogan hálálkodott:
- Így mindjárt más, köszönöm, Cini! De jó, hogy erre jártál!
- Igazán nincs mit – felelte a kisegér, és elégedetten bandukolt tovább.
Szórakozottan lépkedett a finoman zizegő avaron, amikor az egyik falevélen észrevette öreg barátját, Karcsit, a kaméleont. Szegény Karcsi látása az utóbbi időben sokat romlott, a színeket is nehezen tudta megkülönböztetni egymástól.
- Rég láttalak, mi van veled? – köszöntötte Cini kedvesen.
- Mindig ugyanaz a nóta – panaszkodott a kaméleon. – Ősszel a lombhullás idején nyakig ülök a pácban. A falevelek olyan gyorsan változtatják a színüket, hogy fogalmam sincs, most például milyennek kell lennem: sárgának, zöldnek, pirosnak vagy barnának.
- Ne aggódj, majd én segítek – biztatta Cini. – Éppen egy vörösbarna gesztenyefalevélen csücsülsz.
- Ezer köszönet! – biccentett elvörösödő fejével Karcsi. – Látogass meg máskor is!
- Hát persze! – integetett neki az egérke.
Cini vígan ugrándozott a tölgyes felé.
Ahogy beljebb ért az erdőben cikázó kis pamacsot fedezett fel a lombok között.
- Te vagy ott, Miki mókus?
- Jövök! – hallatszott a fa tetejéről.
Hamarosan a vékony kis hang gazdája is megjelent.
- Ne haragudj, Cini – mentegetőzött. – Most nincs időm játszani. Kipotyogott az odúmból a sok-sok makk, amit télire összegyűjtöttem. Muszáj megkeresnem, különben oda az elemózsiám.
- Csöppet se búsulj – vágta rá a tettre kész egér. – Itt lent én mozgok otthonosabban. Bízd csak rám a dolgot!
Azzal befurakodott az avarba, és nemsokára óriási kupac makkot hordott össze. Miki alig jutott szóhoz.
- Nélküled bizony napokig keresgélhettem volna! Sosem fogom elfelejteni a kedvességedet.
Elköszöntek egymástól, és mindketten jókedvűen tértek haza.
- Mégsem alakult olyan rosszul ez a nap – sóhajtotta Cini, mielőtt álomra hajtotta a fejecskéjét.
V é g e
Mary Packard meséje.
|